Zenekari koncert: Prokofjev — 1

Az eseményről

Annak ellenére, hogy zongoravirtuóz volt, még Prokofjevnek is nehéz lett volna mind az öt zongoraversenyét három nap alatt előadni. Igor Levit orosz‐német zongoraművész azonban pontosan erre törekszik majd a Budapesti Fesztiválzenekar élén. A programban minden este más‐más versenymű mellett különböző szimfóniák is szerepelnek, így a három előadáson további két szimfóniát, egy nyitányt és két szvitet élvezhet a közönség, mindhárom ugyanannak a zeneszerzőnek az életművéből. A hihetetlen vállalkozás Prokofjev első és utolsó zongoraversenyével és 5. szimfóniájával kezdődik. A kritikusokat értetlenül hagyó darabok valójában részben azért születtek, hogy a zeneszerző megmutathassa technikai tudását, de sokkal többről szólnak, mint egyszerű virtuozitásról: minőség, mélység és rétegzettség jellemzi őket. Ahogy Levit előadásai is azok a kritikusok szerint.

"Ez lesz az első alkalom, hogy zenekarral játszom" — írta Prokofjev az 1. zongoraversenyének 1912‐es bemutatója kapcsán. A mű, amely a zeneszerző szerint az "első többé-kevésbé érett kompozíciója", tele van virtuóz részekkel. A művet Alekszandr Cserepnyinnek ajánlotta, akinek Prokofjev a klasszikus zeneszerzőkkel kapcsolatos ismereteit köszönhette. Az egytételes, három részre osztható darab szárnyaló romantikus dallamokkal kezdődik, amelyek gyorsan átadják helyüket a gyors tempójú staccatók játékos világának. Ezután egy álmodozó, már‐már melankolikus lassú rész következik egy csipetnyi dzsesszt idézve, mielőtt egy cikcakkos hajsza jelzi a finálé közeledtét.

"Nem akartam túl nehéznek, de eléggé összetett lett, mint a legtöbb művem ebben az időszakban". Prokofjev ezt mondta utolsó zongoraversenyéről, amelynek eredetileg a Zene zongorára és zenekarra címet szánta. A zeneszerző első ötletei a billentyűzeten száguldozó, egymást keresztező dallamok és egymást kergető akkordok körül forogtak az 1932‐ben elkészült végleges mű egy öt tételből álló, dallamokban bővelkedő kihívássá vált. Az energikus nyitány, amelyet lírai klarinétdallam lágyít, átadja helyét egy groteszk, glissandókkal tarkított menetnek. A lélegzetelállító, vad tempó jellemezte főtoccata után a darab mély és lírai lassú tétele következik, amely egy feszült középrészt foglal magába, végül a darabot a finálé zárja, amely egyszerre fenyegető, vicces, éteri és vibráló.

A 2. világháború végének közeledtével a szovjet rezsim meg volt győződve győzelméről, és elvárta, hogy a művészek is osztozzanak optimizmusában. Bár hivatalos nyilatkozatában azt állította, hogy az 1944‐ben, mindössze egy hónap alatt komponált 5. szimfóniáját "himnusznak szánta (az ember) hatalmas erejéhez", tele van olyan zenei idézetekkel, amelyek mást sugallnak. A fúvós hangszereket előtérbe helyező, a mérsékelt tempójú nyitótételt követő, makrancos stílusú scherzo a Hamupipőke motívumait idézi, míg az álomszerű lassú tétel a Rómeó és Júlia nosztalgikus stílusát idézi. A darab ikonikus fináléval zárul, amely a győzelem felé tart, de végül mániákus őrületbe fullad.