Zenekari koncert: Brahms

Az eseményről

Fischer Iván és Kirill Gerstein Brahms‐koncertjén a Magyar táncok, az I. zongoraverseny és az I. szimfónia hangzik el.

A Budapesti Fesztiválzenekar Brahms‐sorozata a fáradságos hajsza és a könnyű siker ellentétével folytatódik, hiszen a magyar táncok megelőzik a súlyos kompozíciókat. Ezúttal az elsők kerülnek reflektorfénybe: a sorozatot a 21 tánc nyitódarabja nyitja, majd a zeneszerző grandiózus 1. zongoraversenye következik. A 10 lendületes tánc után a líraibb részt nyitó 11. magyar tánc adja meg az alaphangot Brahms első szimfóniájához, amely felszabadult a "Beethoven utáni szimfónia megírásának" kényszere alól. A hangverseny szólistáját, az orosz‐amerikai Kirill Gersteint a nemzetközi kritika mély és hiteles karakterként, hipnotizáló hangköltőként méltatja. Napjaink egyik legintelligensebb zenei gondolkodója, aki garantáltan felfedez valami újat és lenyűgözőt a zenében.

Brahms 21 Magyar táncának zongorás négykezes kiadását két szakaszban, négy kötetben adta ki. Reményi Ede megismertette a zeneszerzőt a magyar roma zenével, különösen a csárdással, amely a Brahms által adaptációnak nevezett táncokat ihlette. A táncok azonnal sikert arattak, de igazán ismertté zenekari feldolgozásaikban váltak. E hangszerelések közül mindössze három származik magától Brahms‐tól, az egyik a hullámzó 1. Magyar tánc, amelyben a kontrasztok és a zenei tréfák állnak a középpontban. A szünet után játszott, melankolikusabb 11. tánc dallamai Brahms sajátjai. A darab Fischer Iván hangszerelésében hangzik el.

Miután 1854‐ben hallotta Beethoven úttörő "Kilencedik"-jét, Brahms elhatározta, hogy megírja saját első szimfóniáját — Beethoven nyomdokain haladva, d‐mollban. Végül azonban a tervezett 1. szimfóniát kétzongorás szonátává alakította, majd teljes egészében átdolgozta, és egyes részeit felhasználta az 1. zongoraversenyében. A darab hihetetlenül sűrűn és alapvetően tragikus hangulatban indul. Monumentális zenekari expozíció és egy gazdag, időnként valósággal a tutti hangzással versenyző zongoraszóló jellemzi a nyitótételt. A spirituális lassú tétel kéziratában, amelyet leginkább Clara Schumann portréjaként lehet értelmezni, a zeneszerző a következő szavakat szerepeltette: "Benedictus qui venit in nomine Domini" (Áldott, aki az Úr nevében jön). Végül a rondófináléban egy zongoraszóló vezeti be a témát, később a tétel tartalmazza a darab egyetlen kadenciáját, mielőtt áhítatos, ünnepi befejezéssel zárul.

Brahms I. szimfóniáját, amelyet végül 1876‐ban fejeztek be, miután a kezdeti kísérletek egy zongoraversenyt eredményeztek, gyakran "Beethoven tizedikjeként" emlegetik. A mű végül c‐mollban készült, ami nem Beethoven Kilencedikére, hanem a hasonlóan ikonikus V. szimfóniára utal. Az első tétel lenyűgöző, lassú nyitánya kibontja az egyes témákat, amelyekre a gyors tempójú központi szakasz épül. Az alapvetően drámai tételt egy folyékony, lírai és kifejező lassú tétel követi, amelyben a hegedűszólók megalapozzák a hegedűverseny alapját. A scherzóban szelíd mosolyok állnak szemben a szinte arrogáns erőkkel, a finálé pedig a rémület érzetétől az alpesi kürtök hívószaváig terjed. Beethoven Örömódája előtt tisztelegve a darab ünnepi korálokkal zárul.