Haydn‐Mozart Plus: Haydn, Weber, Mozart

Az eseményről

Takács‐Nagy Gábor folytatja az idei Haydn‐Mozart sorozatot, és a 87. szimfónia után Haydn egyik legnépszerűbb darabjának, a 88. szimfóniának az előadását is vezeti. Bár a mű valóban klasszikus zenei alkotás, a zeneszerző minden tételébe rejtett egy kis mókát vagy valami szokatlant. Ilyenek például a lassú bevezetést megtörő hangjegyek a második tétel variációi a menüett rusztikus jellege vagy a finálé madárcsicsergéssel, óraműszerű ketyegéssel és tűzijáték‐robbanásokkal. A szünet után Mozart egyik legjobb divertimentójával folytatódik a koncert: egy hat tételes kamaradarab, amely eredetileg hat hangszerre íródott. A két darab között egy meglepetésvendég színesíti a programot: Weber zenéje, aki valójában Mozart rokona volt. A BFZ muzsikusa, Andrea Caputo, a 2024‐es Végh Sándor‐verseny győztese adja elő a mély, drámai hangvételű, kifejezőerejében már‐már operaszerű klarinétverseny szólóját.

Johann Peter Tost, az Esterházy‐udvar hegedűse érdemelte ki, hogy Haydn neki ajánlotta 88. szimfóniáját. Tost eladta a kottát egy kiadónak, de aztán "elfelejtette" átutalni a kapott összeget a zeneszerzőnek. Haydn ennek ellenére busás hasznot húzott belőle, hiszen a mű londoni bemutatója elindította a két évvel később Angliába utazó zeneszerzőt a siker útján. A szimfónia energikus, lassú nyitánnyal kezdődik, amely bevezeti az időnként játékos, időnként drámai főszólamot. A lassú második tétel főtémáját, amely még Brahmsot is lenyűgözte, kezdetben a szóló oboa és a cselló adja elő, majd a tétel során többféle kísérettel — többek között a trombitán és a timpanon — visszatér. A ritmikus, dudaszószerű középrészletet tartalmazó menüett után következik a darab fináléja, amely hasonlóan népzenei hangulatú, de egy izgalmas kánont is tartalmaz.

Weber, akit a német romantikus opera atyjának tartanak, számos kamaradarabot és versenyművet komponált, köztük Heinrich Baermann számára írt műveket. Webert lenyűgözte, hogy a klarinétvirtuóz milyen igényesen tudott játszani hangszerén, a hangszer tetejétől a mélyéig tartó összhangot mutatva. Weber 1. klarinétversenye jól hasznosította barátja képességeit. Az 1811‐ben komponált darab drámai, viharos zenével indul, a zenekar viharos kitöréseire a szólista megfontoltabb dallamai válaszolnak. A titokzatosnak tűnő nyitány után a lassú tétel lágy, lírai hangokat ad, és csak néhány pillanatra szakítja meg mozgalmasabb zene. A rondófinálé epizódjaiban a mű időnként moll‐skálára vált, az oboa olykor a klarinéttal verseng, mielőtt végül a közös optimizmus jegyében zárul a darab.

Két hegedű, egy brácsa, egy nagybőgő és két kürt — ez Mozart D‐dúr Divertimentójának szokatlan hangszerelése. A személyes zűrzavarok idején született darab apparátusában tükrözi a műfaj előzményeit, köztük a szerenádot, miközben kifinomultságában messze túlmutat a kísérőzene világán. Valószínűleg Mozart egyik barátja, Sigmund Robinig számára komponálta, aki éppen akkor fejezte be jogi tanulmányait. Kiváló hegedűművésznek tartották, és lehetséges, hogy a zeneszerző kifejezetten rá gondolt, amikor megírta a finom első hegedűszólamot. A nyitó allegro, az andante variációkkal, a félénk menüett, a dalszerű adagio, az élénkebb menüett és a terjedelmes rondó tökéletes példái annak, hogyan lehet korlátozott eszközökkel valami nagyot alkotni.