Haydn‐Mozart — 2

Az eseményről

A Haydn és Mozart műveit bemutató sorozat októberi koncertjéhez hasonlóan ezen az előadáson is Haydn egyik szimfóniája és Mozart egyik fúvósversenye, valamint utolsó három szimfóniájának egyike hangzik el. A Budapesti Fesztiválzenekart a bécsi mesterek osztrák honfitársa, Manfred Honeck vezeti, aki nemcsak a Bambergi Szimfonikusok tiszteletbeli karmestere, hanem több mint másfél évtizede a Pittsburghi Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója is. Michael Rusinek, az amerikai együttes első klarinétosa csatlakozik a BFZ‐hez, hogy Mozart utolsó befejezett művének, a klarinétversenynek szólóját előadja. Előtte az Esterházy‐udvar kötelékeiből kiszabaduló Haydn hangja lesz hallható az egyik londoni szimfóniában. A koncertet Mozart 39. szimfóniája zárja, a "Jupiter" és a "Nagy" g‐moll szimfónia párdarabja, utóbbi szintén szerepel a BFZ idei évadának műsorán.

Bármennyire is igyekezett Johann Peter Salomon elcsábítani Haydnt, hogy csatlakozzon hozzá Angliában, a világhírű zeneszerző csak a pompakedvelő Nikolaus Esterházy 1790‐ben bekövetkezett halála után tudta elfogadni a londoni koncertszervező meghívását. A meghívásnak számos ünnepelt koncert és tizenkét szimfónia lett az eredménye, amelyek nem a művelt arisztokratákból álló közönséget, hanem a nagyközönséget voltak hivatottak lenyűgözni. Az első angliai útját megnyitó koncerten hangzott el először Haydn 93. szimfóniája. A heves, lassú bevezetésből és keringőszerű fő részből álló első tétel kiemeli a fagott szerepét, a hangszer a pásztori lassú tételben és a szinte erőszakos menüettben is reflektorfénybe kerül, amely Beethoven zenéjének előzményének tekinthető. A trombitát és a timpanit felvonultató fináléban a szólócselló váratlan és humoros feladatot kap.

Nem lehetünk eléggé hálásak Anton Stadlernek, amiért Mozartnak ihletet adott, aki neki komponálta "Kegelstatt" trióját, valamint klarinétkvintettjét és klarinétversenyét. Ez utóbbit a zeneszerző eredetileg basszetkürtre tervezte, de meggondolta magát, és inkább klarinétra írta, egy különlegesen mély regiszterrel rendelkező hangszerre, amelynek Stadler virtuóz volt. Alig két hónappal halála előtt fejezte be a darabot, Mozart azonban soha nem hallotta előadni. A nyugodt és visszafogott virtuozitással jellemezhető darab nem tartalmaz oboát, és még a nagybőgő is csak takarékosan, a basszus támogatására szolgál. A lágy hangzást tovább finomítja, hogy a háromtételes darabnak nincs jellegzetes gyors tétele. Van azonban gazdag színvilága, békés éneke és szelíd, buja fináléja.

A szünet után nem kell visszatérniük az oboáknak: a 39. szimfónia Mozart egyetlen olyan szimfóniája, amelyben nem használja őket. Az 1788‐ban, mindössze két hónap alatt komponált, három nagy szimfóniája közül a nyitó műben a klarinét helyett a klarinét játszik. Talán Stadlerre gondolt ennél a darabnál is? És vajon együtt adták elő? Sok a kérdés és kevés a válasz, bár az biztos, hogy az Esz‐dúr darab egy új korszak kezdetét jelentette Mozart számára. A barokk tanulmányokat a saját játékosságával ötvöző zeneszerző a nyitótételt egy kidolgozott drámai lassú bevezetéssel indította, ami később váratlanul érte, a tétel további kontrasztokat ad hozzá. Ezt egy lírai, szinte himnuszszerű lassú tétel követi, majd egy könnyed, légies menüett következik rusztikus középrésszel, amelyben a klarinét kerül a középpontba. Mozart, aki egyébként nem volt