Concertino: Britten

Az eseményről

Ha csak egy fagottművészt hallgathatna élete végéig, az ő lenne — mondta Bogányi Bence zenéjéről a The Spectator újságírója. A Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusa ezúttal Jean Françaix ritkán játszott versenyművének szólóját játssza. A tangóra vagy ragtime‐zenére emlékeztető, könnyen fogyasztható darab az évad első Concertino‐előadásának gerincét adja majd. A Pilz János vezette kamarazenei sorozat e koncertje a tél tavasznak való átadásával érkezik. Az előadás Purcell színházi kísérőzenéjének tételeivel kezdődik, amely Abdelazer mór és a spanyol királyné tragikus és megrázó történetét meséli el. Az esemény második felében Britten variációsorozata szolgál példaként arra, hogy egy tanítvány hogyan tiszteleghet tanára előtt: a zeneszerzéstanára, Frank Bridge témájára írt mű az, ami Britten hírnevét hozta.

Aphra Behn, korának kiemelkedő női drámaírónője rendszeresen kritikát kapott darabjainak erkölcstelensége miatt. Bizony, Abdelazer története, aki fogságban elcsábítja a spanyol király feleségét, majd összefog vele, hogy meggyilkolják a királyt, nem mese. A cselekmény házasságtörést, árulást, erőszakot és gyilkosságot tartalmaz, és végül a királynő és a címszereplő is meghal. A 17. század végi színdarabokat rendszeresen kísérőzenével adták elő, amelynek célja többek között a darab kezdetének és végének, valamint az egyes felvonások kezdetének és végének jelzése volt. Purcell vonós hangszerekre írt kilenc tétele nyitányokat, airs‐t és korabeli táncokat tartalmaz. A darabot 1695‐ben, a zeneszerző harminchat éves korában bekövetkezett halálának évében mutatták be, de néhány évvel később szvitként is megjelent.

Jean Françaix könnyű és kellemes, mégis tartalmas zenét komponált, a fafúvósok specialistája volt. Az 1979‐es versenyművét Maurice Allard fagottművésznek ajánlotta. A nyitótétel — megtévesztő módon — sírós zenekari ütemekkel indul, amelyeket azonnal felold a fagott tangószerű, nyújtott ritmusokban gazdag zenéje. A tétel egy lírai középrész után lassú szólóval és zenekari leütéssel zárul. Ezután egy bevezetőszerű, pattogó scherzando következik egy filmzenére emlékeztető középső résszel, a fagottrész rengeteg skálával és ismétlődő dallammal a lassú tétel kezdetben félénk, majd fényesen ragyogó, a mélyvonósok baljós zenéje vezeti be. A négyszögletes motívumokkal induló finálé a záróhangok előtt a fagott kadenciájában a nyitótétel első témáját idézi fel.

"For F. B.: A tribute with affection and admiration" — írta Britten a partitúra elejére, négy hét után lezárva a kompozíciót. A végén lévő kettős sorok egy vonósnégyes‐témára írt variációsorozatot zárnak le, amelyet eredetileg tanára, a zeneszerző és brácsaművész Frank Bridge írt. Britten maga is brácsán játszott, ezért a darab nagyon finoman kidolgozott vonószövegeket tartalmaz. A tíz variáció egyszerre szolgál műfajparódiaként és Britten kivételes személyes kvalitásainak bemutatására. Így mutatják be magát Bridge‐t (téma), majd az ő integritását (adagio), energiáját (menet), báját (pastorale), humorát (Aria Italiana), hagyományát (bourrée), lelkesedését (keringő), vitalitását (tremolo), szimpátiáját (funeral).