Budapesti Fesztiválzenekar: Brahms — 1

Az eseményről

Merüljön el Budapest lélegzetelállító Művészetek Palotájának lenyűgöző építészeti környezetében, és élvezze a klasszikus zene iránti megértését felébresztő koncertet.

Brahms, akit gyakran szigorú arccal és hosszú szakállal, konzervatív zenére ábrázolnak, sokak emlékezetében él. Mégis egyesek meghökkennek azon, hogy ő az elme a lendületes magyar táncok mögött, míg mások azon csodálkoznak, hogy ugyanez a maestro alkotta meg a zenei évkönyvek egyik legfélelmetesebb zongoraversenyét. Ami még megdöbbentőbb, hogy Brahms az első szimfónia tizenöt éves várakozási ideje után mindössze négy hónap alatt mutatta be a másodikat. A BFZ ezúttal Brahms jubiláló előadását kínálja, két nagyszabású kompozíciót mutatva be, egy‐egy magyar tánccal párosítva. Yefim Bronfman zongoraművész, a Budapesti Fesztiválzenekar gyakori munkatársa, a nemzetközi kritikusok elismerően nyilatkoztak szenvedélyes és gördülékeny Brahms‐előadásáról.

Brahms huszonegy Magyar táncának négykezes zongoraváltozatát két részletben gördítette ki. Reményi Ede által megismertetve a magyar cigány dallamokkal, különösen a csárdással, Brahms megalkotta az általa "feldolgozásoknak" nevezett műveket. Ezek a darabok azonnal sikert arattak, de zenekari feldolgozásaik még nagyobb elismerést váltottak ki. Figyelemre méltó, hogy csak három darabot hangszerelt maga Brahms, mint például a 10. számú, lendületes Magyar táncot. Ez egy zenei kirobbanó energia, míg a 7. tánc játékos és változatos tempót kínál, amelyet kontrasztjai és hangsúlyos hangsúlyai különböztetnek meg.

Brahms egyszer így viccelődött a versenyművéről: "Egy apró zongoraversenyt írtam egy apró és bájos scherzóval", mégis az egyik legmélyebb kompozíciójaként áll. Az 1878‐ban kezdeményezett mű befejezése három évig tartott. Világpremierje Budapesten volt, Erkel Sándor vezényletével és maga Brahms volt a szólista. A nyitó felvonás egyedülállóan kezdődik, egy magányos kürt kiáltással, amelyre a zongora válaszol. Ezt a dallamcserét a szólista heves kitörése szakítja meg, megalapozva a zenei témák kaszkádját. Ezt követően egy viharos scherzo következik, amelyet a hagyományos lassú tétel követ — amelyet egy elgondolkodtató csellószóló jellemez, amely egzotikus hangzásvilágba vezet át. A kompozíció lebilincselő fináléba torkollik.

Lenyűgöző anekdota, hogy Brahms egyetlen nyár alatt egy pillanatra félretette zongoraversenyének kezdeti vázlatait, hogy megkomponálja a 2. szimfóniát. A szimfóniában a Wörthersee nyugalma, a zeneszerzői menedékhelye visszhangzik, amelynek bukolikus atmoszférája szöges ellentétben áll az 1. szimfónia viharos hangulatával. Az egész szimfónia az első tételt bevezető háromhangú basszusmotívumra épül. A lassú tételt egy cselló vezeti be egy csipetnyi melankóliával, de a harmadik tételben egy oboaszóló és egy szelíd pengetős kíséret eloszlatja a komorságot. A finálé Brahms egyik legfesztelenebb kompozíciójaként bontakozik ki.