Raphaël Feuillâtre és Eduardo Egüez: Cortot‐terem

Az eseményről

A gitár az évszázadok során fennmaradt, és folyamatosan megújította önmagát. Hol meghitt és elmélkedő, hol pedig virtuóz és ünnepélyes hangzásával átlépte az arisztokrata szalonok és a munkásosztály körök közötti határokat. Történelmileg olyan régebbi hangszerek hagyományait viszi tovább, mint a vihuela, amely a 16. században jelent meg az Ibériai‐félszigeten. A lant közeli rokona, amely Európa többi részén nagy népszerűségnek örvendett, a vihuela olyan zeneszerzőknél ihletett kifinomult repertoárt, mint Alonso Mudarra és Luis de Milán. Ahogy a barokk gitár a század vége felé fokozatosan előtérbe került, megnyílt a népi hagyományok felé. Gaspar Sanz műve széles körű áttekintést nyújt a korszak stílusairól, és mélyreható kulturális ötvöződést tár fel, amelyet különösen az Újvilágból érkező hatások tápláltak (amint azt a Mexikóban felfedezett Codex Saldivar kézirat is tanúsítja). A gitár azonban a 19. és 20. században érte el egyik legkiforrottabb kifejezési formáját, különösen Spanyolországban, ahol olyan zeneszerzők, mint Albéniz, Falla, Rodrigo és Granados olyan hangot adtak neki, amely egyszerre nosztalgikus és ragyogó. Két virtuóz és a pengetett húrok költője egyesíti itt erőit, hogy megünnepeljék az ibériai világ sztárhangszerét.

MILÁN, ORTIZ, SANZ, ALBÉNIZ, TARREGA, PIAZZOLLA…
Pavanas, Jácaras, Canarios, Fandango, Folias, Tarantelas, Milongas és Tangos…