Varázslat és szenvedély – Zenei utazás Purcelltől Debussyig

Az eseményről

Az „ St. Andrew's Church of Scotland ” barátságos kőfalai között a zene szerelmeseit arra invitálják, hogy szüneteltessék utazásukat, és lépjenek be az elegancia, a drámaiság és az álomszerű szépség világába. Varázslat és szenvedély – Zenei utazás Purcelltől Debussyig (Incanto e Passione – Un viaggio musicale da Purcell a Debussy) kifejező utat jár be Európán át, Henry Purcell „Dido’s Lament” című művének színházi intenzitásától és Antonio Vivaldi „Vedrò con mio diletto” című darabjától kezdve Claude Debussy „Clair de Lune” című művének kifinomult színeiig és Gabriel Fauré „Après un rêve” című darabjáig.

Megjegyzések a violoncello da spalla‐ról
„A 17. század és a 18. század első fele között a violoncello da spalla népszerű hangszer volt a hegedűsök körében, már csak azért is, mert széles körű lehetőségeket kínált számukra.
A hangszerrel basszusvonalakat, kíséreteket, sőt obbligato szólószólamokat is játszottak. A zeneszerzők szonátákat és versenyműveket írtak erre a hangszerre, illetve olyanokat, amelyeket ezen el lehetett játszani, és széles körben használták obbligato hangszerként egyházi vagy kamarakantáták áriáiban.
Észak‐Olaszországból származó csellisták és hegedűsök utazták be egész Európát. Katalóniában Caldara, Bononcini és Dall’Abaco hagyták nyomot. Diana Roche, barcelonai hegedűművész, vezető csellista és kutató, a 17. század végétől a 18. század közepéig tartó időszakban a kis öt húros csellót rendszeresen szóló- és obbligato‐szólamokban alkalmazó katalán zeneszerzők hatalmas egyházi kantáta‐anyagát vizsgálja.
Múzeumainkban még mindig őrzünk néhány, a mai vállcsellóhoz nagyon hasonló hangszert. A Johann Sebastian Bach barátja és hangszerkészítője, Johann Christian Hoffman által készített hangszerek csupán a leghíresebb és legjelentősebb példák. Öt ilyen hangszerről van tudomásunk: sajnos kettő a háború alatt elveszett. A még meglévők közül egy Lipcsében, egy Brüsszelben és egy Berkeleyben található. Ebből az ötből az egyik szerepel Carl Philip Emanuel Bach halála után készült leltárban, egy másik pedig a második világháborúig a Thomaskantor tulajdonában volt.