Gran Teatre del Liceu: Háborús rekviem – Benjamin Britten

Az eseményről

Élvezze a varázslatos zenével és elmélkedéssel teli estét a híres Gran Teatre del Liceu színpadán, Benjamin Britten „War Requiem” című művének előadásán.

Vannak olyan művek, amelyeket nem csupán hallgatunk, hanem belélegzünk, átélünk, és amelyek végül a kollektív emlékezet gesztusává válnak. Benjamin Britten War Requiem című műve azon ritka alkotások közé tartozik, amelyeket 1962‐es megalkotásuk óta nem azért szántak, hogy meghatják a hallgatót, hanem hogy éles sebet tépjenek a világ lelkiismeretébe.
A Liceu‐ban történő bemutatásával Jonathan Nott mély szimbolikájú gesztussal kezdi meg fődirigenskénti kinevezését: tisztelgéssel a zene ereje előtt, mint a tiltakozás, az együttérzés és a remény terének.

Nott, aki analitikus tisztaságáról és a pontosságot a transzcendenciával egyesítő érzékenységéről ismert, azzal a meggyőződéssel merül el ebben a monumentális partitúrában, hogy Britten nem a halottakért, hanem az élőkért írja a requiemet. Karmesteri játéka, amely mindig figyel a részletekre, ugyanakkor nyitott a drámai lélegzetvételre, kiemeli a mű két lelkét: az ünnepélyes latin liturgiát – amelyben évszázadok visszhangja hallatszik – és Wilfred Owen, az első világháborúban elesett fiatal költő megrázó verseit. E két pólus között nem katonai, hanem erkölcsi küzdelem bontakozik ki: a harc az emberség megőrzéséért a borzalom közepette.
A Liceu így egy hangtemplommá válik, amelyben három világ találkozik: a nép hangját megtestesítő nagykórus, a gyermekkórus – törékeny és ragyogó, mint a jövő ígérete –, valamint a szólisták, akik a tragédiába sodródott egyén bensőséges drámáját vállalják magukra.
A War Requiem nem kínál könnyű vigaszt. Britten egymással beszélni hagyja az elesett ellenségeket, feltárja a bizonyosságok törékenységét, és emlékeztet bennünket arra, hogy a háború – bármilyen formában is – csak pusztulást hagy maga után. Ugyanakkor egy fényre is utal: az emberiségnek arra a vékony rétegére, amely még a legsötétebb éjszakában is megmarad. Jonathan Nott így kifejező üzenetet közvetít: a színház, akárcsak a művészet, olyan tér, ahol szembesülhetünk a fájdalommal, és tisztán látó elmével és bátorsággal elképzelhetünk egy másfajta jövőt.